Egy magyar nábob

Március 15-e megünneplése, a Nemzeti dal, Petőfi és Jókai neve óvodás, kisiskolás korunktól fogva kísér egész életünkön át. Azok, akik kíváncsiak arra a korra, arra a haladó nemesi generációra, amely az 1820-as évektől küzdelmét vívta Magyarország polgári átalakulásáért, európaiasodásáért, szellemi és anyagi felemelkedéséért, olvassák el Jókai Mór: Egy magyar nábob című regényét. 1893-ban Jókai 50 éves írói jubileumát ország-világ megünnepelte, ő száz kötettel a háta mögött, az 1853-54-ben írt Egy magyar nábobot nevezte “kedvenc munkájának”. Miért ezt a korai, írókortársai által sokat kritizált regényt választotta az írófejedelem? Mert benne a fiatal, huszonnyolc éves ember hite, tüze, világ- és országmegváltása lobogott, s emellett büszkesége, hogy ahhoz a liberális reformnemzedékhez tartozott; amelynek alakjai — a regényben István és Miklós — Széchenyi és Wesselényi voltak. Nagy merészség volt 1853-ban ezeket a neveket dicsőíteni azt követően, hogy egy novelláskötetét már elkobozták, s pályatársai közül többen száműzetésbe kényszerültek, börtönben raboskodtak (Vachott Sándor, Czuczor Gergely), megbolondultak, visszahúzódtak az irodalmi élettől. A Világost követő évekbeni költőink, festőink hosszú ideig csak allegóriákban merték kifejezni fájdalmukat, Jókai követte 1847-ben meghirdetett célját: “az igazság eszményeinek terjesztését”. Jókai a nemzeti érzést nem a lírikus mélabújával, hanem az általa pozitívnak ítélt közelmúlt képének nagyívű fölrajzolásával fejezi ki: E regény még a fiatal ellenzéki író-politikus törekvéseinek szolgálatában állt: Jókai tudta, hogy a Kárpáthy János és kompániája által megtestesített elmaradottság, egyes arisztokraták hazafiatlansága, a polgárság lenézése ellen az 1850-es években is tovább kell küzdeni.